Zeljko Djokic történelmet írt az NKA Universitas Pécs csapatával a 2025/26-os szezonban: a döntőben már csak magyar, illetve akadémiai nevelésű játékosokra támaszkodva nyert bajnoki címet. Vezetőedzőnket az MKOSZ az év edzőjének választotta, Pécs Város Napján pedig a város legrangosabb sportelismerését, az Abay Nemes Oszkár-díjat vehette át. Mikor értékelte át a női kosárlabdáról alkotott véleményét, mit vár a válogatottól a közelgő világbajnokságon, és milyen érzés egyedül állni egy vitorlás fedélzetén a nyílt tengeren, az éjszaka közepén? Nagyinterjú Zeljko Djokiccsal.
- Mit jelent számodra Pécs?
- Pécs az otthonom. Itt él a családom, itt születtek a gyermekeim. Persze elmegyek néha Újvidékre, de
mostanában egyre inkább turistának érzem magam. Ahhoz, hogy valahol otthon érezd magad, a
hétköznapokat is ott kell megélned. Pécsett reggelit készítünk, dolgozunk, jönnek hozzánk a barátok.
Újvidéken inkább étterembe vagy szórakozni megyek.
- Részese voltál a Rátgéber László vezetőedzősége utáni pécsi korszaknak is. Dolgoztál a
pécsi utánpótlásban, majd először Fűzy Ákos mellett, aztán Imreh Ajtonnyal a felnőtt női
csapatnál. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
- Nagyon hálás vagyok azért, hogy ide kerültem. Szerbiában nem igazán követtem a női kosárlabdát;
előtte öt évig a férfi kosárlabdában dolgoztam. Kicsit felülről néztem a női játékra, azt hittem, hogy
kevésbé dinamikus és kevésbé érdekes. Aztán közvetlenül az érkezésünk előtt, 2004-ben itt volt az
Euroliga Final Four. Ott megváltozott a gondolkodásom, beszippantott a közeg. Megláttam a női
kosárlabdában is mindent, amit addig hiányoltam.
Akkoriban én vezettem a B csapatot. Rátgéber Laci sokszor elküldte Fűzy Ákost, hogy nézze meg, mit
csinálok. Edzés után leültünk beszélgetni. Ákos nem beszélt angolul, én nem tudtam magyarul.
Sokszor beültünk a csarnok mögötti büfébe, és két-három sör után eltűntek a nyelvi akadályok.
Nagyon sokat tanultam tőlük, Lacitól és Ákostól. Közben nagyszerű játékosok vettek körül. Fiatal
edzőként fantasztikus volt ilyen környezetben dolgozni: csak fejlődni lehetett.
Szerintem különleges vezetőedző–másodedző páros voltak, mert két teljesen eltérő karaktert
képviseltek. Rajtuk különösen jól látszott, hogy ezt a munkát szerelemből lehet igazán jól csinálni.
Amikor László elment Pécsről és Moszkva után a Fenerbahçéhoz igazolt, szóba került, hogy az én
munkámra is számítanának Isztambulban. De annyira tetszett itt minden, olyan edzőkkel,
játékosokkal dolgozhattam akkoriban Pécsett, hogy inkább maradtam.
- Mi a legszebb emléked abból az időszakból, mikor először lettél vezetőedző Pécsett?
- A 2010/11-es Euroliga-idény jut eszembe. Most úgy néz ki, hogy az volt a pécsi női kosárlabda utolsó
euroligás szezonja – remélem, nem örökre.
Nagyon fiatal csapatunk volt. A csapat motorja a háromszoros Euroliga All-Star Iványi Dalma volt,
mellette Fegyverneky Zsófia, Bujdosó Nóra és Turóczi Nikolett alkották a magyar magot. Allie Quigley
és Kelsey Griffin fiatal légiósként kerültek ide, Raksányi Krisztina és Sarok Nikolett pedig a junior korosztályból érkeztek meg a felnőtt csapathoz. Összesen talán öt-hat kész profi játékosunk volt, a
keret többi tagja a juniorok közül került ki. Kérdés volt, érdemes-e így Euroligát játszani, de a
hagyományok miatt vállaltuk. A veretlen Taranto ellen az egész csarnok fehérbe öltözött, elképesztő
hangulat volt, alig lehetett beférni. Ezzel bejutottunk a rájátszásba. Ez a meccs az egyik legszebb
emlékem. Az volt az első idényem a pécsi csapat vezetőedzőjeként, és egyelőre az utolsó pécsi
euroligás szezon. Remélem, egyszer újra lesz ilyen.
- Abban az időszakban különösen erős volt a kapcsolat a közönség és a csapat között. Neked milyen érzés volt, hogy az elmúlt szezon végén, a bajnoki döntőben újra megtöltöttétek a Laubert?
- Különleges érzés volt. Kommunikációban biztosan nem dolgoztunk tökéletesen, de mindig hittem
abban, hogy a minőség önmagában is utat talál az emberekhez.
Én azt láttam, hogy a csapat körül kialakult egy kultúra: a női kosárlabda kultúrája, ahogyan
viselkedtünk, játszottunk és dolgoztunk. Pécsett sajnos a múlt miatt még mindig megosztott a
közönség; sokan nem tudják eldönteni, hogy akarnak-e szurkolni, és ha igen, kinek. Amikor végül
megtelt a csarnok, nagyon boldog voltam. Azt éreztem: volt értelme dolgozni. Büszke voltam, és ma
is büszke vagyok arra, amit felépítettünk.
- A bajnoki cím után komoly csalódást jelentett, hogy a csapat végül nem indulhatott el az
Euroligában. Hogyan sikerült lezárnod ezt az időszakot, és hol találtad meg az új szezonhoz
szükséges motivációt?
- Ez már másodszor történt meg velem. Először 2014-ben, amikor szintén lett volna lehetőségünk
Euroligát játszani. Nagyon bánom azt a döntést. Persze a sportban nincs olyan, hogy „mi lett volna,
ha”, de azt gondolom: ha akkor elindulunk, talán az én edzői pályafutásom is másképp alakul.
Csalódottságomban akkor el is mentem Pécsről.
Most újra hasonló történt, és ez ismét nagy csalódás. Ma még nehezebb eljutni az Euroligába, ezért
nagyon nehéz megérteni, hogy a női kosárlabda városának, Pécsnek nincs szüksége erre.
Két év alatt nagyon jó csapatot építettünk. Ezzel a kerettel még több bajnokságot nyerhettünk volna,
és szerintem az Euroligában is jó eredményt érhettünk volna el. Fáj, hogy a csapat szétesett.
Ugyanakkor amikor bemegyek edzést tartani, azt érzem, hogy ezt a kultúrát tovább lehet vinni. Lehet,
hogy a mostani keretünk más, de ugyanazzal a munkamódszerrel tovább lehet építeni a csapatot.
- A döntő után elmentél vitorlázni. Milyen volt ez az út?
- Nagyszerű volt, mert egy gyerekkori barátommal mentem. Olyan társaságban voltam, amelynek
semmi köze a kosárlabdához. Sokan szerintem azt sem tudták, hogy edző vagyok. Ez nem turistaút
volt, hanem munka. A barátom skipper, és a csapatnak az volt a feladata, hogy egy vitorlást átvigyen
Horvátországból, Splitből Athénba. Átszeltük az Adriát, a Jón-tengert és az Égei-tengert; több mint
ötszáz tengeri mérföldet tettünk meg.
Öten voltunk a hajón, váltásokban dolgoztunk. Amíg mások aludtak, valaki mindig őrségben állt,
figyelt és irányította a hajót, aztán jött a váltás. Kicsit olyan volt, mint a katonaságban.
