Legendás helyszín, egy legendás játékossal. Iványi Dalma neve egybe forrt a pécsi kosárlabdával, egy olyan ikon, példakép, aki rengeteg sikert megélt a Lauber Dezső Sportcsarnok falai között. Vele elevenítettük fel a múltat, elsősorban annak apropóján, hogy néhány nap múlva ismét útjára indul a labda női kosárlabda mérkőzésen, azonban már nem játékosként, hanem edzőként szeretné azt, hogy újra katlanná váljon a Lauber.
Eszedbe szokott jutni még a sok telt házas Euroliga meccs, és a rengeteg bajnoki rangadó, döntő, amiket vívtál játékosként, a csarnok falai között?
Igen, sokszor eszembe jutnak. Főleg most, hogy napi szinten újra megfordulunk a Lauberben, újra itt edzünk és a mérkőzéseinket is itt fogjuk játszani. Ezek automatikusan visszahozzák bennem a régi emlékeket, a régi beidegződéseket, szerintem az autóm is magától idetalál, bármelyik útvonalon is jövök. Egy második otthonként szerepel a Lauber az én emlékezetemben.
Hogyan fogalmaznád meg, miben segített Téged és a csapatot a Lauber közönsége a 2000-es években?
Nagyon sok mindenben. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy abban az időszakban játszottam Pécsett és az egész pályafutásomat végig kísérte az a szurkolói szeretet, az a buzdítás és az az atmoszféra, ami itt volt a csarnokban. Nagyon jó érzés volt, hiszen mi nagyon szerettünk kosárlabdázni, nekünk ez egy játék maradt meg egész végig. Az elengedhetetlen volt, hogy szerettük a játékot, de emellett rengeteg embernek okoztunk örömet, nyújtottunk kikapcsolódást, együvé tartozás érzést, ez hab volt a tortán. Kívánom, hogy ezt minél több ember megtapasztalhassa, mert valahol nekem a sport az eredményeken túl azt is jelenti, hogy a szurkolókkal együtt, közösen elérjünk valamit, együtt harcoljunk egy célért, és telt házak előtt tudjunk játszani. Az még ellenfélként is motivált, ha a rivális csarnoka tele volt, mert ez olyan energiákat tud adni, amit sehonnan máshonnan nem kaptunk meg.
Mit jelentett a pécsieknek akkoriban a női kosárlabda?
Rengeteget jelentett! Egy nagyon jó időben volt az a gárda sikeres, a városnak nem volt másik olyan élcsapata, amelyiknek lehetett ennyire szívből szurkolni. Modern fogalmakat használva, ezt a piaci rést jól a magunk javára tudtuk fordítani. Nagyon szépen egymásra talált a közönség, a hétköznapi emberek és a csapat. Ez volt nekik a kikapcsolódás a hétköznapi rutinból, nehézségekből ki tudtak szakadni, jól érezték magukat, önfeledten tudtak szurkolni. Számomra örömteli volt, hogy mennyien eljöttek a külföldi mérkőzéseinkre is, és az országon belül is mindenhová kísérték a csapatot. Egy olyan közösség formálódott, akiknek a hétköznapjaiba mindez beletartozott, és eköré tervezték a szabadságukat, nyaralásukat. Együtt lüktetett a város a csapattal! Azt gondolom, rengeteget adtunk a pécsieknek és a mai napig találkozok olyan emberekkel, akik rajtunk nőttek fel, kisgyermekként hoztak valakit a meccsekre, de akadtak olyanok is, akik először nem is akartak jönni, majd itt ragadtak. A hangulat, a közönség és az atmoszféra mindenkit megfogott és magával ragadott!
A rengeteg élmény között, amit itt átéltél, van-e olyan, ami különösen megmaradt benned a mai napig?
Nem szoktam szeretni ezeket a „Melyik a legemlékezetesebb pillanat, melyik a legemlékezetesebb bajnoki címed?” típusú kérdéseket. Én minden mérkőzésre úgy jöttem ki, hogy az a legfontosabb az adott pillanatban. Persze, voltak nagy meccseink, az, hogy 2004-ben megrendezhettük az Euroliga négyes döntőt az nem csak az én életemben, de a csapat és a város életében is hatalmas dolog volt. Válogatottként az is egy óriási élmény volt, hogy 1997-ben itt volt az Európa Bajnokság csoportköre. Emellett rengeteg utolsó pillanatban aratott győzelmünk volt, szerencsére sok ilyen emlék van, de nekem minden egyes alkalom, amikor itt játszhatott az ember egy ilyen közönség előtt, az mindig ünnep volt.
Harmadik szezonodat kezded itt a csapatnál, hogy érzed magad a másodedzői szerepben?
Nagyon jól érzem magam, valószínűleg nem csinálnám, ha nem így lenne. Már játékosként is tudtam és éreztem, hogy szeretnék a sportágban maradni és edzősködni. Szeretném átadni azt a sok-sok mindent, amit tudok és amit kaptam a kosárlabdától, azt visszaadni. Próbálok játékosokat kinevelni, hogy hasonló szintre érhessenek el, és hasonló eredményeket érjenek el. Nagy szerencsém van, hogy olyan csapatok mellett lehettem és olyan vezetőedzők mellett dolgozhatok, akiktől én is rengeteget tudok tanulni és emberileg is tudok hozzájuk kapcsolódni, egységes a szakmai elképzelésünk. Jól érzem magam, és hál istennek van tennivaló bőven. Idén is egy nagyon jó csapatunk van, jó emberek és jó játékosok alkotják. Fiatalok vagyunk, lendületesek, de van még min dolgozni, és fogékonyak is a lányok, így nagyon várom, hogy kezdődjön a szezon.
Újra a Lauber lesz a csapat otthona. Milyen érzések vannak benned a visszatérés kapcsán?
Várakozásszerű és jó érzéseim vannak. Vannak olyan játékosaink, akik már játszottak itt ellenfélként, ismerős volt számukra a csarnok. Úgy gondolom, van egy atmoszférája, légköre a csarnoknak ami, pozitívan tud hatni a hazai csapatra. Bízom benne, hogy a nézők is kíváncsiak lesznek a csapatunkra és próbálunk egy lendületes, gyors játékot játszani, teljes szívünkből küzdő, harcos csapat akarunk lenni és szeretnénk kiszolgálni a közönséget. Lépésről lépésre haladva, igyekszünk belakni a csarnokot, kihasználni az előnyeit és igazi katlanná varázsolni újra a Laubert.
Véleményed szerint lesznek-e újra telt házas meccseink?
Nagyon reménykedünk benne, ez a célunk. Órákig lehetne beszélni róla, hogy mennyire nehéz ezt felépíteni a mai világban. Nekünk edzőknek és játékosoknak az a dolgunk, hogy maximálisat adjunk minden mérkőzésen, edzésen és látszódjon rajtunk, hogy küzdünk az utolsó pillanatig, minden labdáért vetődünk, és emellett élvezzük azt, amit csinálunk. Nekünk ezzel kell foglalkoznunk és előbb vagy utóbb átragad a közönségre is és vonzóvá tudjuk tenni a női kosárlabdát Pécsen.
Hogyan befolyásolja a nézőszámot az, hogy gyökeresen megváltozott a világ a 2000-es évek óta?
Nagyon. Mi akkoriban azt a „piaci rést” ki tudtuk használni, hogy nem volt sok magas szinten jegyzett sportcsapat a városban. Könnyű volt úgymond a női kosárlabdának kitűnnie. De nem voltak még okostelefonok, ma már nagyon sok minden elveszi az emberek figyelmét, iszonyatosan felgyorsult a világ. Sokszor csak kapkodjuk a fejünket, hogy egyszerre nyolc helyen kellene lennünk, amibe nem biztos, hogy egy kosárlabda mérkőzés belefér. Nagyon nehéz megragadni az emberek figyelmét, azt elérni, hogy egyáltalán bejöjjenek és hogy utána őket itt is tudjuk tartani és minden mérkőzésre. Ami régen csak úgy jött, és szájhagyomány útján terjedt, egymás hozták ki az emberek „Tegnap voltam meccsen, gyere ki velem a jövő héten!” – ez ma már nem megy. Manapság nagyon ki kell használni minden fórumot, hogy reklámozzuk a csapatot, de én bízom abban, hogy a teljesítményünk - amiket befolyásolni tudunk edzőként játékosként -, megragadja az emberek figyelmét. Meg kell próbálni kialakítani azt az érzelmi kötődést, ami régen is volt. Kemény munka áll előttünk minden téren, de nem riadunk vissza, azon dolgozunk, ha nem is telt ház, de szép számú közönség előtt tudjunk játszani!
